Barion Pixel

Minden vásárlás után 5%-ot faültetésre költünk! Részletek

Skip to content

Bölcsis beszoktatás egy anya szemével

Egyet előre, kettőt hátra. Nagyjából így tudnám összefoglalni a beszoktatásunk élményét. A kisfiam februárban kezdte a bölcsit, amikor betöltötte a második életévét. A téli kezdés elég rázós volt, de nem csak a betegségszezon nehezítette a terepet. Személyes beszámoló következik.

Bölcsis blogosorzatunk utolsó részéhez érkeztünk. Az 1. részben azt taglaltuk, hogy mikor érdemes kezdeni a bölcsit, a 2. részben a beszoktatás menetéről volt szó, a 3. részben pedig adtunk 7 tippet amivel megkönnyíthető az átmenet az otthonból a bölcsi falai közé. A 4. epizódban azt mutatom meg milyen érzés volt nekem anyaként végigkísérni a fiam beszoktatását.

Így vártam a bölcsit

4,5 év babázás után már nagyon szerettem volna újra napközben magamnak osztani be az időmet és felnőtt dolgokkal foglalkozni. Emellett szerettem volna újra én is szabad szemmel is látható összeget keresni. Szóval volt bőven okom, hogy lelkes legyek a bölcsi felé.

babanapló családfa

Volt egy önkormányzati intézmény a közelünkben, ahová már sok ismerősünk gyermeke járt és mindenki nagyon jókat mesélt. Úgyhogy nem agyaltam túl a választást, ide jelentkeztünk. Az első benyomások igazolták a többiek beszámolóit. Mindenki nagyon kedves és felkészült volt. Elmesélték a beszoktatás menetét, miket kell hozni, mire számítsunk.

Az első napok – baljós árnyak

Egy hideg és esős februári napon mentünk először a bölcsibe. Áron, a kisfiam imád kismotorozni, legszívesebben a kis járgánnyal aludna – ha hagynám. De a bölcsibe nem akart azzal menni. “Mi a fene!?” gondoltam megrökönyödve, mert nem tudtam hová tenni ezt az ellenállást. Így hát lassan sétáltunk a bölcsibe. Az odaúton is elmondtam, amit már sokszor, hogy ma még csak egy órára nézünk be a csoportszobába és aztán jövünk haza.

Bent megmutattak neki minden tudnivalót, hol mosunk kezet, hol a szekrénye, stb. A csoportszobában először bátortalanul nézett körül, de aztán sorra megnézte a játékokat. Én közben egy bölcsis kisszéken nyomorogva ültem és próbáltam úgy tenni, mintha ott se lennék. Ha odajött hozzám a kisfiam, akkor persze reagáltam, de igyekeztem az önálló felfedezés felé terelni.

Közben a gondozónők kérdezgettek az otthoni szokásainkról. Meséltem és fél szemmel néztem, hogy Áron mit csinál. Fél óra után egyszer csak elém állt és így szólt: “Elég volt, menjünk haza!”. Húha, lesz baj… mondtam, hogy még maradunk kicsit. Aztán az egy óra letelte után fogtuk a cókmókunkat és leléptünk.

A második és harmadik napon is ugyanez történt, csak fél-fél órával többet voltunk a csoportszobában és szerdán már a tízórait is ott fogyasztotta el a fiam. Volt bent egy pelenkázás is, amit még én követtem el a gondozó jelenlétében.

A betegségszezon soha nem ér véget

Egy késő tavaszi kezdés jobb lett volna

Harmadik nap éjjelre Áron belázasodott. Mint később kiderült, mandulagyulladást hoztunk haza a bölcsiből. Két hét otthonlét következett. Aztán újra bementünk és próbáltuk ott folytatni, ahol abbahagytuk. Mivel épp száraz idő volt, tízórai után kimentünk együtt az udvarra. A kisfiam nagyjából itt jött rá, hogy ez bizony tökéletes kismotor-terep, úgyhogy másnap legalább már nem kellett rábeszélni, hogy hozzuk el mi is a járgányát.

Az első elválási kísérlet is ekkor történt. Megbeszéltük, hogy 30 percre bemegyek a szülői váróba. Ezt megbeszéltem Áronnal is, majd kint hagytam az udvaron a gondozójával és bementem. Becsuktam magam mögött az ajtót és önkéntelenül hallgatóztam pár másodpercig. Nem hallottam sírást. Megkönnyebbülve ültem be a beszoktatásra szánt szobába. 

20 perc után azonban szóltak, hogy a fiam nagyon sír utánam és nem tudják megvigasztalni. Áron már az ajtónál dörömbölt, hogy “Anyaaa”. Gyorsan felkaptam és megdédelgettem. Nagy hüppögve sírt, de gyorsan elapadtak a könnyei. Megbeszéltem vele, hogy visszajöttem, ahogy ígértem.

Másnap hasonló volt a koreográfia, de már reggel elkezdte mondogatni a kisfiam, hogy menjünk haza. Tudta, hogy megint el kell majd válnunk. Az sem segített a helyzeten, hogy a nővére túl korán felvilágosította, hogy a bölcsiben előbb-utóbb nem leszek vele se én, se az apja…

Következő nap köhögve és folyamatos orrfolyással ébredt. Újabb egy hét kimaradás. Már a hajamat téptem. Aztán jött a március 15-ei hosszú hétvége, úgyhogy megint megakadt két nap után a beszoktatási folyamat. Egy hónap után ott tartottunk, hogy 21 munkanapból 7-et voltunk bölcsiben. Úgy éreztem soha nem fogjuk befejezni a beszoktatást.

Ébredő remény

A sok kis részletben történő szoktatás ugyan nem hatékony, de így is voltak rész sikerek. Például amikor kimentem a csoportszobából és 10 perc után utánam jött a gondozónő a váróba, hogy Áron megnyugodott és szépen játszik. 

Lépésről lépésre

Így jutottunk el egy hétfői napig, amikor közölték a gondozók, hogy hát letelt hivatalosan a beszoktatás (a 2 hét helyett már több, mint 4 hete kezdtük a folyamatot), átöltözés után menjek nyugodtan haza, megoldják a délelőttöt. Elég, ha ebéd után jövök.

Nyeltem egy nagyot, de nem mutattam, hogy mennyire izgulok ettől. Elbúcsúztam gyorsan Árontól, ő pedig sírva bement a csoportszobába. Rettentően éreztem magam. Lehet, hogy húzni kellett volna még a beszoktatást?

Amikor először mutatták meg neki a kiságyát, azonnal bömbölni kezdett, nem akart ráülni se. Valószínűleg az volt a gond, hogy addigra már visszatértem az ideiglenes eltávozásomról és tudta, hogy ilyenkor már haza szoktunk menni. 

Másnap megbeszéltük, hogy nyugodtan lefekhet aludni, itt leszek, amikor felébred. Számomra is meglepő módon elaludt! Nagyon kifáradt a sok új ingertől. Persze nem aludt olyan sokat, mint otthon szokott, de ébredéskor azonnal hozták a váróba, ahol még álmos szemekkel nézett rám. 

Következő nap már többet aludt, aztán már uzsonnáig maradt. Eleinte az uzsi után mindig sírt, hiszen tudta, hogy mindjárt jövök. “mikor jön anya?” kérdezgette a gondozókat. Reggelente még pár napig sírt, de egyre kevesebbet és egyre gyorsabban megvigasztalódott. 

Minden jó, ha a vége..?

Cirka 20 nap bölcsizés (ami nálunk bő két hónap alatt jött össze) után már egy könnycsepp sincs. Se reggel, se uzsi után. Azért még a hosszú hétvégék és betegségek utáni újrakezdés döcögősebb. Azt mondták, hogy a teljes beszokás 3 hónapot vesz igénybe. Nekünk még odáig van két hét. 

A nagy ovis és a kis bölcsis

Áron már beszél annyira jól, hogy el tudta mondani, hogy szeret bölcsibe járni, szereti a gondozóit és a többi gyereket is sokat emlegeti. Amit nem szeret: elválni tőlünk. És ez egy teljesen természetes érzés. Erről is sokat kell beszéltünk. Azt is elmondtam, hogy nekem is nehéz megszokni, hogy nélküle töltök pár órát, hiányzik.

Ami a legtöbbet segített nekünk, az az idő. Bebizonyítottam minden egyes nap a fiamnak, hogy amit ígértem, azt betartom és “anya visszajön”. Igaz, ezt több hétig éjjelente is tesztelte Áron. Eleinte 2-3-szor is hívott hajnalban, aztán ez fokozatosan ritkult. Most már újra nyugodtak az éjjeleink.

Csak sikerült!

Nekünk maratoni hosszúságúra nyúlt a beszoktatás a betegségszezon miatt. Ha egyben letudtuk volna az első 2-3 hetet, akkor biztos vagyok benne, hogy gördülékenyebb lett volna a folyamat. De így is sikerült és ez a lényeg.

Ha nem akarsz lemaradni egyetlen új blogbejegyzésről sem, iratkozz fel hírlevelünkre!