A történelem tankönyvekből tudjuk, hogy rengeteg nő halt meg gyermekágyi lázban Semmelweiss Ignác előtt. De ez közel sem azt jelenti, hogy ma már egyáltalán nem kell ettől tartania egy frissen szült nőnek. Engem is majdnem elvitt a ez a tünet 2020 tavaszán.
Ritkán osztok meg személyes történeteket itt a blogbejegyzések között, de amikor megteszem, akkor mindig abban bízom, hogy hasznos lesz az olvasó számára. Most életem egyik legmegrázóbb élményét szeretném elmesélni. Ha csak egy nő is jobban figyel majd magára ezután a gyermekágyi időszaka alatt, már megérte leírnom ezt.
Engem 2020-ig még soha sem altattak. Ötévesen kivették a manduláimat helyi érzéstelenítéssel (borzalmas volt), majd 25 évesen egy ötperces lézeres szemműtétre fizettem be magam. Ezen kívül kétszer jártam magam ügyében kórházban: amikor életet adtam a gyermekeimnek. És mindkét szülésem természetes módon zajlott.
Amikor a kisfiam is világra jött, végtelenül megnyugodtam, hogy mennyire szerencsém volt, hiszen megúsztam a császárt ezúttal is. Több szülést pedig nem terveztem. Úgyhogy az sem tűnt fel nagy boldogságomban a szülőszobán, hogy a nőgyógyász még ott helyben kürettálást rendelt el és azon melegében végre is hajtotta. Mondván, jobb, ha megtisztítják a méhem. Ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget.
Hazamentünk 3 nap után és próbáltunk belerázódni mindannyian a kétgyermekes létbe. 2020 februárját írtuk. Rá pár hétre berobbant a COVID-járvány és mindent lezártak, a kórházak pedig különösen veszélyes helynek minősültek.
Miután letelt a hat hét a szülésem után, megkérdeztem a szülészeti- és nőgyógyászati osztályt, hogy bemenjek-e a hathetes kontrollra. Ők azt mondták, hogy jobban járok, ha nem megyek be. Hacsak nincs valami tünetem. Mondtam, hogy csak egy minimális pecsételő vérzésem van. Erre azt mondták, hogy ez természetes, van, akinél akár 7 hétig tart a méhfal gyógyulása. Ebben maradtunk.
Folytattam a hétköznapokat, amelyeket teljesen kitöltött a két és fél éves dackorszakos kislányom és az újszülött kisfiam ellátása. Szó szerint aludni sem volt időm, nemhogy azon lamentálni, hogy még mindig nem múlt el a pecsételés.
De amikor már 2 hónapos lett Áron, akkor elmentem egy magán nőgyógyászatra, hogy nézzék meg mi okozhatja ezt a furcsaságot. Ott az ultrahangon kiderült, hogy a méhemben van egy 8-9 centis valami. Talán egy nagy alvadt vérrög vagy egy melléklepény maradvány. Mindenesetre menjek vissza a szülészetre, hogy ezt szedjék ki belőlem.
Így is tettem. A kórházban megmutattam a leletet, ők is megvizsgáltak. Szerintük 10 centis az a valami. Hurrá. Ma már ne egyek, holnap reggel műtenek. Reggel besétálok, délután hazamegyek. Szó szerint így történt, mert akkoriban 5 perc sétatávra laktunk a Szent Imre Kórháztól.
A műtét altatásban történt, előtte kikérdeztek. Csodálkoztak, hogy nem volt lázam, nem fájt a hasam. Semmi tünetem nem volt a pecsételésen kívül. Szobatársakat is kaptam. Amíg vártunk a sorunkra, maszkban ülve az ágyunkban, elkezdtünk beszélgetni. Az egyikük másodjára vetélt el, öt éve próbálkoznak a férjével. Nem adják fel. De látszott, hogy már nagyon fáradt lelkileg.
A másik szobatársam önként jött abortuszra. Ő nem akarta, de mégis teherbe esett. Védekeztek pedig. Nem ítélkeztek felette a szobába betévedő orvosok, nővérek. Hogy a szobán kívül esetleg mit kapott, azt nem tudom. Mindenesetre ő is inkább hallgatag volt.
Én pofátlanul szerencsésnek éreztem magam azzal, hogy „csak” valami rendellenes vérzés miatt várok méhkaparásra. Aztán jött a fekete leves.
A műtét után megkaptam a zárójelentést és a lelkemre kötötték, hogy jelentkezzek, ha bármi panasz van. Hazamentem, jól voltam két napig, majd belázasodtam és elkezdett fájni az alhasam. Felhívtam a kórházat és azonnal berendeltek. Megvizsgáltak és az ultrahangon kiderült, hogy még mindig ott van az a valami szinte teljes egészében. Remek. Újabb műtét.
Előtte még kikönyörögtem, hogy hadd mehessek még éjszakára haza, hogy fejhessek a 100%-ig anyatejes kisfiamnak. Saját felelősségre és a közeli lakcímre tekintettel megengedték.
Másnap a COVID előírások miatt engem elkülönítettek a lázam miatt és egyedül gubbasztottam a szobámban ezúttal. Azt hittem, hogy megint megúszom egy egynapos procedúrával a dolgot. Nem így lett.
Amikor felébredtem a második műtétről, iszonyú gyengének éreztem magam. Kiderült, hogy sokáig tartott a művelet, mert műtét közben(!) elszaladtak az osztályvezető főorvos úrért is. Végül hárman fejezték be rajtam a méhtisztítást. Az a valami nagyon makacs volt. Kellett hozzá a legtapasztaltabb orvos is.
Mivel gyulladásban volt a szervezetem a műtétkor, ezért a vérképem pocsék volt. Csak akkor engedtek haza, amikor elkezdett jelentősen javulni. Ez 5 nap után következett be és letettem a nagy esküt, hogy három nap múlva kontroll vérvételre megyek.
A kórházban hiába voltam legyengülve, mindennap elektromos mellszívóval fejtem, hogy ne apadjon el a tejem. Majd az így kinyert anyatejet kiöntöttem, mert erős gyógyszereket kaptam infúziósan.
Amikor végre hazaengedtek, még mindig iszonyú gyenge voltam. A hathetes gyógyulási folyamat is újraindult a műtét napjával. Így Áron már majdnem 4 hónapos baba volt, mire teljesen felépültem a gyermekágyból.
A kórházban mindenki nagyon megértő és együttérző volt velem. Amikor sírdogáltam, mert hiányzott a családom és aggódtam a kisbabámért (a lefagyasztott tejem elfogyott otthon, de egy barátnőnk átjött és kisegített a saját anyatejével illetve kapott tápszert is a fiam), mindig volt egy vigasztaló szavuk.
Alapvetően hálás vagyok, hogy kiderült időben a baj és ma már rutinműtéttel megoldható az, amibe még 200 évvel ezelőtt simán belehaltak az asszonyok.
Az, hogy miért kellett két műtét, máig nem tisztázott. Erre a kérdésre azt a választ kaptam, hogy az első kaparásnál nem része a protokollnak, hogy műtét közben méhtükrözést vagy ultrahangos utókövetést végezzenek. Csak a másodiknál.
Végtelen hosszúnak tűnt az az 5 nap bent. Végig azon rettegtem, nehogy elkapjam a COVID-ot, ha már túléltem a gyermekágyi lázat. Mert hogy ez a valami a méhemben súlyos belső fertőzést okozott volna, ha nem fordulok sürgősen orvoshoz.
Márpedig két kicsi gyerek mellett nem sok időm volt magamra és az egészségemre. Az öngondoskodás elhanyagolása minden anyát fenyeget. Figyelj a tested jelzésére! Életet menthet.